P-36 Egy harmincas nő álma.
Írta: nappalyazat Dátum: Augusztus 04 2009 08:43:05
H
Emlékszem, már javában tombolt az augusztusi hőség, én mégis kimerészkedtem az utcára. A jó időből fakadóan úgy éreztem végre megnyílt előttem a szabadidős programok tárháza.
Teljes hír
P-36 Egy harmincas nő álma.
Emlékszem, már javában tombolt az augusztusi hőség, én mégis kimerészkedtem az utcára. A jó időből fakadóan úgy éreztem végre megnyílt előttem a szabadidős programok tárháza. Épp a körúton sétálgattam, amikor úgy éreztem hiba volt nekivágni ennek a sétának egy hirtelen ötlettől vezérelve. Nem bírtam tovább, muszáj volt felfüggesztenem a pihenő expedíciómat, a rengeteg irodában töltött idő után nem voltam hozzá szokva ehhez a forrósághoz. Homlokomat törölgetve hősiesen elvánszorogtam a legközelebbi, úgynevezett „kiülős” kávézóig, és szinte belezuhantam a hozzám legközelebb eső szabad székbe. A fűzöldre pingált kovácsoltvas ülőalkalmatosság tűz forró volt, de nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy végre ülök. Sietve felcsaptam az ét- és itallapot, de látva, hogy az árak alapján a körút egyik legnívósabb helyére ültem be (az üres, ízléstelen zöld szék is ezt igazolta), legszívesebben elmenekültem volna. Még fel sem eszméltem, amikor rögvest egy bájos hang csendült a hátam mögött, szusszanásnyi időt sem hagyva, és én már automatikusan rendeltem is. Percekkel később, amikor a bájos hang tulajdonosa szervírozta számomra a petit, mit tudom én micsodát, és a cafe au latte-t, meg egy szénsavmentes ásványvizet, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen végigzabálhatnám az egész étlapot, hiszen jobban belegondolva évek óta nem jártam sehol. Egyre csak az járt a fejemben, hogy tulajdonképpen mi a francot keresek én itt, normális ember ilyenkor strandol, nyaral a családjával és koktélt szürcsöl a Riviérán egy kényelmes napágyon süttetve magát. Ezen gondolataimba beletemetkezvén hirtelen erős ribiszkelekvár illat csapott meg, hogy irányítása alá vegye az elmémet. Kikotortam a retikülömből a telefonomat, és azonnal feltárcsáztam a főnökömet. Közöltem vele, hogy augusztus végéig szabadságot veszek ki, mire ő bambán – miért? Beteg vagy? Erre én erősem megnyomva válaszom egyetlen szavát, ami diadalittas üvöltésként visszhangzott a hirtelen felismerés örömének köszönhetően – úúútazóóóóóm! Köszönet a gyermeki emlékeket ébresztő ribiszke esszenciának, cirka három óra elteltével úton is voltam nagyszüleimtől örökölt telkem felé Lovászpatonára. Izgalommal töltött el a vonatút. Minél gyorsabban zakatolt velem a vonat, annál erősebben rohamoztak meg az emlékek. Vágytam a telek hosszú verandájú, tisztafehérre meszelt parasztházának illatára, pici kertjének ötvennél is több gyümölcsfájára és bogyós tövére. Vágytam az óriás fejű gerberák illattalan illatára, és a kamrában tucat számra fellelhető, mostanra már igencsak részegessé vált ribiszke, egres, vadrózsa és almalekvárokra, különböző gyümölcsborok fantasztikus zamatára. Megszállottan bámultam ki a vonat maszatos kis ablakán, próbáltam elcsípni egy-egy ismerős tájat. Nem bírtam ellenállni. Az utolsó kilométereket, már az ablakon kifelé lógva, hajkoronámmal viaskodva tettem meg. Annyira fel voltam villanyozva, hogy a célállomásra begördülő vonatról félig menetközben ugrottam le, és szinte futva indultam neki a poros kis útnak. Úgy döntöttem mindenek előtt beugrok keresztanyámékhoz. Gyorsan odaértem a rég nem látott hasonlóan takaros kis házikó kapuja elé. Teleszívtam tüdőmet friss levegővel, mintha a kis falucska egészét magamba akarnám szippantani, és beléptem a kapun. Keresztanyám majd szívbajt kapott a meglepetéstől, el sem akarták hinni, hogy én vagyok. Hamar letörték telektulajdonosi ambícióimat, mondván, hogy az örökségem mára egy romhalmaz, és örüljek, ha nem fog perbe a helyi önkormányzat a gaz miatt. Nem adtam fel, kikértem a telek és a ház eredeti alaprajzát, és elindultam, hogy felmérjem a kárt. A látvány magáért beszélt. Édesanyámék sokszor mesélték, hogy mamám halála után nagyapám sokat kártyázott, és még annál is többet nőzött, és hogy pénz hiányában eladott párat a kútgyűrűk közül, de ez azért mégis túlzás volt. A kút összes gyűrűje hiányzott! A ház, pedig valóban romokban állt, bár erre már felkészítettek. A kiásott kút körül futóhomok alakult ki, és a gyümölcsös szinte teljesen tönkre ment. Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Úgy döntöttem az éjszakát keresztanyáméknál töltöm, aztán másnap munkához látok. Leverten hazakullogtam, de tudtam, augusztus végére mindenképp kész leszek a felújítással. Keresztapám tanácsára felfogadtam pár munkást, és másnap már el is kezdtük a romeltakarítást. Akkor már biztosan éreztem, hogy ez a nyaralás más lesz, mint az eddigiek. Egyik nap, amikor épp a munka javában voltunk, fiatal, gépolajtól maszatos arcú fiú állított be hozzánk, rögtön felismertem, bár csak halványan emlékeztem rá. Örömömben hangosan felkiáltottam- Csibész! Uram isten! Csibész villámgyorsasággal a karjaiba kapott és megpörgetett. Amikor utoljára láttuk egymást, még gyerekek voltunk. A nagyapáinkat erős barátság fűzte egymáshoz, így gyakori vendégek voltak nálunk mindketten, Csibész, és a nagyapja is. Boldog voltam, hogy újra láthatom. A dolgok kezdtek kiválóan alakulni. Munkásaim két hét alatt teljesen kipucolták a gazból a kis telket, leirtották a futónövényeket a megmaradt gyümölcsfákról, és lebontották a parasztház romjait. Ezek közben én, és Csibész bebarangoltuk a falut és környékét. Felnőtt nő létemre átszellemülten elevenítettem föl gyermekkorom kedvteléseit. Vígan fogócskáztunk a napraforgó és kukoricaföldeken, meztelenül úsztunk egy lovak fürdetésére fenntartott tóban, és annyit kirándultunk, hogy mindkét lábfejemet hólyagosra dörzsölte a túrabakancsom. Egy alkalommal, amikor a veteményesben henyéltünk, és szórakozásképp krumplibogarakat dobáltunk egymás hajába, azt kérdezte ismerem-e Ivádi gróf legendáját. Hangosan felnevettem. Én ne ismerném?! -Csak kíváncsi vagyok, mennyit felejtettél. Nyögte bágyadtan. Ez csak egy kis helyi legenda, de legyen. Elmesélem. Élt egyszer a térségben, egy gróf. Ivádi Ferenc nevezetű kegyetlen földesúr, aki minden erejével azon volt, hogy a helyi parasztságot teljesen kizsigerelje. Különböző módokon tetette tönkre banditáival a helyiek termését, aztán a kölcsönöket uzsorakamattal igényelte vissza. Adósságrendezés alapján elraboltatta a lakosság kevéske vagyonát. Láncokra, gyűrűkre, aranypénzre, festményekre, és egyéb értékes holmikra fájt a foga. Nem ritkán, éjszaka elraboltatott egy-egy lányt is, akiket, a család legnagyobb szégyenére, megtépázva zavart haza napokkal később. A hiedelem szerint az Ivádi gróf-féle gyűjtögetés keretében, minden vasárnap megesett valami hasonló. Az idősek közül még mindig akad olyan, aki vasárnap esténként puskát készít az ajtaja mellé babonából. Azt beszélik, hogy a terror áldozatai megelégelve a fosztogatást egy borospince alatt vájtak ki kis szobácskát, ahová elrejtették kincseiket, és minden vasárnap lányaikat. A történet szerint egy alkalommal óriási vihar volt, és a rejtekhely beomlott. A lányok nagy része megmenekült, de a kincsek a föld alatt ragadtak, és máig ott vannak Amint a történet végére értem Csibész óriásit sóhajtott, majd nagy nehezen megszólalt, és meglehetősen sokáig beszélt. Nehezen akartam elhinni, amiket mond. Arról beszélt, hogy nagyapáink tudták hol a kincs, és arról, hogy az a föld, amit én épp feltúratok a munkásaimmal, az aranyat ér. Zavart dühömben szó nélkül felpattantam, és elviharzottam. Az én telkem fölött, alatt, mellett egy szemernyi kincs sem található! Pufogtam magamban, de igazából csak attól féltem, hogy esetleg a kincs jobban érdekli, mint én. Amint kiértem a főútra, arra lettem figyelmes, hogy Lajos, az egyik munkásom, mint akit puskából lőttek ki, rohant felém, és azt kántálta: - kisasszony, kisasszony! Megnyílt a föld a lábunk alatt! Több se kellet, rohantam, mint az őrült. Még az iménti beszélgetés kavargott a fejemben, most meg ez… micsodanyaralás, gondoltam. Amint megérkeztem kis telkemre, ami a beomlott rész ellenére egészen visszanyerte bűbájos vonásait, azonnal leereszkedtem a körülbelül húsz méter mély szakadékba. Hamar rájöttem, hogy valamilyen fénykeltő eszköz segítsége nélkül a sötétben nem sokra megyek, de még mielőtt kinyithattam volna a szám Csibész puffant mellettem egy ócska bányászlámpával a kezében. Jó nagyot esett. Kinevettem. A sötétben ügyesen megkerestük egymás kezét, és felsegítettem, mire ő erősen magához ölelt. Ez volt kiruccanásom legizgalmasabb pillanata. Azt hiszem mindig is egy ilyen nyaralásra, vágytam, de sosem kaptam meg. Percekkel később elsötétült a világ, és a körúton ébredtem. Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, egy hölgy hangját hallottam. –Ébredezik. Mondta. Azt hiszem elájult a melegtől, hallatszott egy másik hang. Nagy nehezen és teljesen összezavarodva valahogy hazakeveredtem, és gyermeki emlékeket ébresztő hallucinációimnak köszönhetően cirka három óra elteltével útban is voltam piciny telkem felé, Lovászpatonára…