V-41 Illúzió
Langyos levegő kap ezüstös hajamba,
Felragyog a nap tündöklő sugara.
A mezők színes abroszba öltöznek,
Fák hűs lomjaiba madárkák költöznek.
Újra itt a nyár, mosolyog a nap,
Ám szomorú szívem könnycseppeket hullat.
Hűs lomjai alá fogad a kerti almafa,
Futó mosolyt csalva búskomor arcomra.
Emlékeket látok ezüstös tavakról,
Csillogó gyümölcsökről, nyári alkonyatról,
Rózsaszín felhőkről, égi dalokról,
Piros pipacsokról, réti bogarakról.
Oly régen is történt… fáj az emlékezés,
Lelkem tőrként éri a szörnyű feledés.
Gyermek voltam, s nem ért annyi bánat,
Nem számított, mi történt, csak éltem a mának.
Ma már látom jövőmet, elszomorodom,
Gépiesen tökéletes minden gondolatom.
Nincsenek emlékeim, s ki egykor voltam
Sikereim vértavába merítkezik holtan.
Ám még emlékezem! Látom a felhőket;
Türkizkék égbolton fehér csellengőket,
S érzem az illatot, melyet egykoron,
Fehér nárcisz nyílik a domboldalon.
Hűs patak csordogál hegyormok között,
Pillangók táncolnak fűszálak fölött,
Mókusok ugrándoznak kérges ágakon,
Tücskök muzsikálnak nedves fűszálakon.
Vadludak repülnek odafenn az égen,
Akárcsak azelőtt, valamikor régen.
Nyaraltunk. Szívem boldog volt és teli,
Míg ezer gyermek a vakációt ünnepelheti.
Leheveredtem egy ódon tölgyfa árnyékába,
Zöld levélkékbe bújt minden egyes ága.
Vállaim kérges törzsének vetettem,
Képzetem messze szállt, mint lehunytam szemem.
Tengerparti képek peregtek s forogtak,
Szelíd, csendes hullámok reám mosolyogtak.
Egy magas, szép hölgy ragadta meg kezem,
S ismét csak emlékeim tavába merítkezem.
Nem láttam az arcát, sem a két szemét,
Mégis bíztam benne, felettébb, felettébb…
A vízparthoz vezetett, s ott megállt,
Hallgatta a tenger csendes moraját.
Elengedte kezem, s a nap felé sétált,
Borongós hullámok keresztezték útját.
A fényes sugarakhoz emelte karját,
Mintha csak azt akarná, magukkal ragadják.
Hirtelen derengő fény vonta be alakját,
Tán magába szippantotta a nap sugarát?
Csillogó arany por hullt alá az égből,
Mintha csodát látnék régi szép mesékből!
Karjai hófehér szárnyakká váltak,
Akár egy hatalmas, égi madárnak,
Csipkeruháját hullámok fodrozták,
Melyek vakító fehér fénybe vonták.
Tündért láttam, már bizton tudom,
Eltékozolta minden gondolatom!
Csak néztem és néztem arra várva,
Elrepítsen egy szebb és jobb világba.
Ne halljam többé az ember jajszavát,
Csak egy mesebeli szirén édes dalát.
Ne boruljon többé őszbe a világ,
Öltsön zöld levelet minden egyes faág.
Sose távozzon a nyár virágillata,
Ne hozzon zúzmarát a fagyos szél dala,
Repüljön tova minden őszi ború,
S többé nem lesz senki szomorú.
Árassza virágözön a szíveket,
Amíg csak nyár van, amíg csak lehet.
Töltsön a nap fénye minden kis mezőt;
Hatalmas réteket, dús, zöld legelőt.
Úgy hiszem a tündér hallotta a vágyam,
Tudta, mit szeretnék; tudta, mire vártam.
Szárnyai alá vett, s messze repült velem,
Túl az óceánon, túl a tengeren.
Felhők felett szálltunk, hegyormok között,
Magányos szívembe remény költözött.
Megannyi helyen s időben jártam,
Oly sok mosolyt, s örömkönnyet láttam.
Végül visszatértünk az alkonyi partra,
A vörös égitestet kék felhő takarta.
Sötétség ereszkedett a tenger víztükrére;
Várakozó tekintettel néztem a tündérre.
Lassan felém fordult, s így szólt:
”Reád vár a Nap, és reám a Hold.
Visszatérhetsz a földi világba,
A múlandóságba, a haldokló nyárba.”
”Ám velem is tarthatsz a fénybe,
Az örök nyárba, a jövő zenéjébe.
Nem marad bú többé életedben,
Ne feledd: a döntés két kezedben.”
Felrebbent szemem, s a tölgyfát láttam,
Tündérországban maradt minden vágyam.
A szél bántotta arcom, az élet a lelkem,
Emlékeim elvesztek; semmivé lettem.
Látom a tengerpartot, de a tündér helyett
Álnok, kétarcú, züllött embereket.
A valós emlékeim győzedelmeskedtek?
Nem nyerhetem vissza képzeletemet?
Vele valós emlékeim nemessé váltak,
Azt kívántam, sose legyen vége már a nyárnak.
Repülni akartam messzi-messzi tájra,
Figyelmet se fordítva bármi akadályra.
Ekkor újra megjelent, sokkal fényesebben,
Tündöklő fehérsége vakította szemem.
Megragadott, s immár tovaszálltunk,
Elhagyva sötét, hanyatló világunk.
Szebb birodalom nyitotta kapuit,
Friss virág tárta ki szirmait;
Hűs szellő kapott ezüstös hajamba,
Az aranyló napot kék felhő takarta.
Bíbor napsugarak játszottak az égen,
Pipacsok nyíltak az élet mezejében.
Számomra a derű már sosem ér véget,
Magam mögött hagytam a lelki szegénységet.
Új nap virradt, s én még itt vagyok,
Holott telnek napok, telnek évszakok.
Ébren álmodom, s míg fogod a kezem,
Az örök nyárba tartunk, s nem nyitom ki szemem.