V-42 Ifjúkorom legszebb nyara
Több mint harmincéves már ez a történet,
Sokszor itt nyílik ki emlékeim könyve ...
Ha álmodom róla, sohasem ér véget,
A tópartra repít, s bennem él örökre...
Egy fiúcsapatban voltam a sorzáró...
Bicajjal követtük szép lányok lábnyomát,
Úgy hívtak minket: A hét kedves hóhányó,
Csak nyomtuk a lányoknak a süketdumát.
A többieknek mind versenybringája volt,
Alattam egy kopott kétkerekű szaladt...
Nem is remélhettem a lányoktól mosolyt,
Nekem mindig csak az ábrándozás maradt.
Úgy tizenhét esztendős lehettem akkor,
Tisztaszemű félénk aranyos jó gyerek.
Egyedül sétáltam a Balatonparton,
A fák selymet szórtak, májusom nevetett.
Játékos hullámok mosdatták serényen
Vörös terméskövek moszatszakállait,
Rejtekükben küszök ívtak a sekélyen,
Hűs szellő suttogta: nagy kaland vár ma itt!
Tán tizenkilenc éves lehetett Eszti,
Tisztaszívű bátor aranyhajú leány.
Úgy hírlett kit elkap, többé nem ereszti
Vele találkoztam ott, akkor délután.
Vele találkoztam a véletlen folytán,
És megszólított engem Ő a csodanő!
- Rég láttalak Laci! - vígan mosolygott rám.
Szemem keblén ringott, lelassult az idő...
Hihetetlennek tűnt az is, hogy megismert.
Honnan tudta nevem? - máig nem értem én...
Tenyerembe nyomott egy megolvadt ischlert,
A nap izzott bőszen felhőtlen kék egén.
Bájától kinyíltam, folyt belőlem a szó,
Barátságunk hajnala született meg ott!
Estére egy szürke nagy felhőtakaró
Ránktelepedett és záporesőt hozott.
Vén fűzfa tövében leltünk menedéket,
Most az egyszer bátor, határozott voltam.
- Istenem bocsátsd meg nekem ezt a vétket:
Édes kicsi száját hosszan megcsókoltam.
Csókolgattam addig míg az eső elült,
Vállát átkarolva kísértem őt haza,
A fáradt Óriás Gulács mögé merült,
S előbújt a Göncöl hét fényes csillaga.
Így telt nap - nap után, kéz a kézben járva.
Délben fagyit nyaltunk egy tölcsérben ketten,
Este a habokban csillámló párnára,
Aranyló fényeknek hídjára fektettem.
Úsztunk a Balaton gyógyító lágy vizén,
Partja köveiről bámult a nagy csapat...
Feléjük nevetett édesen Esztikém,
S hogy lássák a fiúk: - az ajkamra tapadt.
A srácok úgy hitték, játszik velem a lány.
De én tudtam, éreztem, - mennyire szeret!
Mért lett volna számomra szerelmünk talány?
Hiszen ilyen csókot elcsalni nem lehet.
Augusztus dereka lehetett akkor,
Mikor ágyába hívott e gyönyörű nő.
Véget ért számunkra végleg a kamaszkor,
Eddig érintetlen voltam. - akár csak Ő!
Egymáséi lettünk szemérmes sötétben,
Értünk ragyogott a Hold teljes udvara.
Megpihent a vágyam, kis fehér kezében...
- Ez volt ifjúkorom legeslegszebb nyara!