Álmodom pirosló alkonyatról,
mikor bokrok közt kutat ás a köd,
éj-anyóka csend-kenyeret majszol,
tűnődve rágja, morzsán ücsörög.
Az esti szél szelíd és szemérmes,
kertek alján lopódzva lépeget,
ég ablakából csillag-madár les,
suttogva szálló emlékperceket.
Páráját hinti vén idő kelyhe,
a horizont izzik, kemence-mély,
kutatva járok sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.
Messze ment, a bokrok sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt,
sóhajom most útra kel az éjben,
száraz, torzult fa ágán fennakad.
A csend hallgat, már szunnyadozni kész,
holdfény hímez csíkosra háztetőt,
zizzenve csusszan földön a levél,
itt kavarog a lábaim előtt.