Egy nap szenderegtem ... a homály
körülölelt s árnyaival az este.
Kint meleg esővel dobolt a nyár,
a friss levegőt ózon fűszerezte.
A lassan csendesült esőre figyeltem,
s az égi édes, suhogó varázsra,
hallgattam ahogy csordulva telt,
magányom ébren maradása.
Aztán csak úgy magamhoz beszéltem,
boldogság szólított önfeledten,
( ki már halott volt s most újra éled ),
ezt mondtam: mindezt, hogy szerettem !
Szerettem oly vad szívet, mint a tiéd,
ilyet senki másnak nem adott a sorsa.
Úristen ! Mi mindent éltem át veled
és a szívem mégsem tört darabokra !