Alkony dőlt a hideg sínekre,
végsőt lobbant az esti fény,
sálba burkolva siettem,
hogy búcsút inthessek még feléd.
Szemed izzó két parazsa
belém nyilalt... egy pillanat,
s már vitt egyhangú kattogással
téged tovább a szürke vonat.
Ahogy ment remegve zengett
a sínek dala: ne... fe... ledj,
s zöld fényjelével felderengett
a szemafor utam felett,
Te akkor régen messze jártál,
színét vesztette az őszi rét,
pára ült körém, az éj leszállt már,
ködös jogába visszatért.
Házak mögött az esti égre,
jajongó fütty várt, s füstgomoly,
hiába-perc, örökre vége,
zöld villanás... napnyugtakor.