Mikor követtem csillagom útját,
hajóztam tengeren, jobb kikötő után,
éreztem testem végnélküli álmát
s a boldogságot - lidérc volt csupán.
Köröttem hidegtajtékú tenger,
bolyongtam, a leszálló köd körém tapadt,
tudtam, minden csillag meghal egyszer
és valamikor minden tenger kiapad.
Szemem a kékségbe mélyedt,
lent egy árny sörényét rázva rám rivallt,
" Mit vársz még? Vezérlő fényt remélhetsz! "
s repített az ár, tombolt a vihar.
Köröttem a víz dördült, felforrva sistergett,
- küszködött bennem a kín, a szenvedély -,
te csillag, ki szívek békéjét ismered,
mikor gyújtsz fény ismét fejem fölé.