Már nem úgy nézek rád,
mint szerelmes kamasz.
Kinek szemében a vágy
fényvirága ragyog, mint Nap,
és örül, ha titokban egy mosolyt kap.
Már nem úgy nézek rád,
hogy féljem a búcsút.
Felejtsem az álmokat,
a tegnapi fények mai homályát,
mikor levetette a szerelem rongyos ruháját.
Már nem úgy nézek rád,
kiért meghaltam volna.
Mert torz lélekbe fulladt az érzelem,
és nem láttalak, csak téged,
mint bíbor füst a szikrázó égen.
Már nem úgy nézek rád,
mint tavasz a nyárra.
Ki telet űz érted,
életre kelti a tűzet, mi perzsel,
és rád teríti virág köntösét, ha fel kell.
Már nem úgy nézek rád,
mint hajnal a városra.
Mikor a Nap izzó korongja
megcsillan a házak ablakszemein,
meglátja magát, meg harmat könnyeit.
Már nem úgy nézek rád.
Pedig nézhetnék még.
Mert az idő rágta emlékoszlopok
még állnak, rajta nagy betűs felírat:
bolond ki sirat, meg nem élt álmokat.
Már nem úgy nézek rád,
de a szív még dobog,
s a dal is olyan szépen szól
mint régen, kettőnk harmóniája,
csak fülünk rozsdás kagylója, már nem úgy hallja.
Már nem úgy nézek rád,
mert az idő, őszbe fordult.
De fogom még a kezed,
míg utunk a végtelen csillagok közé vezet,
és örök sugarával simogat a szeretett.