Az est, óriás lomha szárnyakon közeleg.
Mélabús nótát az alkony halkan énekel.
Lekonyult virágok dúdolják a dallamot,
Patakban fürödnek az izzadt pillanatok.
Rapszódiát játszott fény orgonán a nap,
Volt, akit megölt, volt, akit életre csalt.
Verejtéke hull a fáról ledőlt árnyéknak,
Míg a búzamezőkön kalászban érik a mag.
Dermedten áll a kút mellett a búcsúzó nap,
Utoljára még a vályúból egy jót szippant.
Elfáradt az élet, benne ember és állat,
Elcsigázott testük pihen a takaró alatt.
Éj fénytelen csendje mindent eltakar.
Hold menekül az égen sápadt csillagokkal.
Óriás szablyával a villám eget kettéhasítja,
Mennydörög az ég Péter a hordót gurítja.
Megmozdul, a levegő dagad a vitorla,
Végigsuhan a tájon az éj szellem hajója.
Földig hajolnak, vihar előtt az érett búzák,
Hátha megmenthetik száruk dús kalászát.
Nincs irgalom, hullajtja az ég a jeges halált,
Mintha pöröllyel vernék az Isten áldását.
Sötétből vágtatva támad seregnyi démon,
Letarolva a határt, s dönget a házfalakon.
Mintha anyám állna ott, széttárt karokkal,
Mintha birkózni akarna a rohanó akarattal.
Én hiszem csak, hogy ereje milyen nagy,
Szembeszáll, ha kell az őrült viharokkal.
Ám felébred a nap, s amit otthagyott az éj,
Álmos szomorú szemébe könnyet csal.