Nadine aludni tér. Alszik a vers.
Kép, ritmus fel nem izzik, meg se dobban,
elcsitult a vágy, a vétség, a nyers
mondat a kötöttszámú szótagokban.
Minden vers a másik rokona,
egymás közt suttog, moccan egyet-egyet,
oly messze van az Éden kapuja,
hogy szegény, sűrű versek ebben egyek.
Minden sor alszik. Jambus zárt íve,
keresztrímek állnak sorban, mint strázsák,
látomásuk a messzeség ege,
s mélyen bennük az árválkodó valóság.
Alszik a gond. A kínok álma mély.
A bűn. A jó a rosszat átkarolja.
Hű múzsák, s ahogy a hóhullás is fehér,
vágyik a térbe fekete foltokra.
Elaludt minden. A betűhalom.
Szavak folyói a feledés jegével,
szólamaikon, igazságukon
a lánc megcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik. Szent. Sátán. Az Úr.
Rossz hívőt s jót, mindenkit legyőz az álom.
Alszik a szó, útnak ködébe hull,
számukra nincs hang már ezen a világon.