Csöndes az éj, kint kattog a vonat.
Az ágyban fekszem, szemem a plafonon ragadt.
Mintha egy szempár lenne ott, vöröslik a sötétben,
A gonosz tekintete figyel, testem engedetlen, tétlen.
A szem engem néz, közeledik felém,
látom, ártó szándék csillog tekintetén.
Látom milyen a teste, szőrös és nyálkás,
hangja mint egy veszett kutyáé talán.
Nem figyelek oda, elfordítom a fejem,
kiugrok az ágyból, ő követ engem.
Leugrik az ágyra, majd a földre,
levedli bőrét, már nincsen szőre.
Ember lett a farkas, már nem morog rám,
szomorú szemmel néz, átsiklik fájdalmán.
Szemembe néz, majd magához szorít,
ajka érinti az ajkam, majd megmozdít.
Felhajít az ágyra, testem elernyed,
gondolatban már alattam vannak a fellegek.
Ő fölém hajol, újra megcsókol,
majd a karomon, hasamon, lábamon hódol.
érzek valamit, forró a testem,
vágyom rá, szememben ő az isten.
Testem megfeszül, majd elernyed,
ő lendületesen mozog, testem sajog, de enged.
Érzem amint testem örül,
érzem ahogy fáj, de mégis gördül
teste testemen, majd megáll,
üvöltünk mind a ketten, a csillagos ég a határ.
Csak fekszünk egymás mellett, majd ő megfordul,
kimászik az ágyból, az ablak felé lódul.
Utánaugrok, még elkapom az ajkát,
ő visszacsókol s közli: "várok rád! "
Egy perc múlva újra farkas,
a az éjszakába fut, ami hatalmas!