Elveszve én szenvedéseim semmiségeiben,
Mint levél a vizen, villám a zürzavaros égbolton,
Meghajoltam mágusként, a Nap s a csillagokon
Hogy megengedjék megpihenni bemenetelemet, a végső úton.
És semmi ne hallatszodjon az életem árnyékából,
Elmenjek mint lélek, hang, szikra.
A könnyek melyet egy Nő ejtett értem
Váza hiábavaló, eszemet becsapta.
Mert a költő e világon, e világon mi is?
Hangja egyedüli, hallgassa ki akarja.
Ismeretlen csuszó a világot járja
Nemtudva, szava emberi vagy démoni csoda.
Kis hab, vagy gyürődés, egy név
Félénk, merész e korszaknak edzett vasán,
Bár sose született volna meg e világnak,
Hogy meghaljon ő ma,tegnap meghalhatott volna már.