Mosolyog rám jéghideg
Szobám,
Felhalmozott rendetlenségeim semmit sem
Akarnak tőlem.
A gondolatok fagyottan csörögnek
Elmémben.
Fürdőszobám tükre nem akarja a borotválkozást.
Fényessége vakon néz rám.
A konyhában türelmesen vár
A mosogatás.
Lámpáim félszegen bámulnak rám,
Nem kell világosság.
Reccsenő gondolatok sugallják renyheségem.
Nem győztök le!
Kutyaugatást hallok a nyitott ablakon,
Némi elevenség.
A virágillat is bevándorol.
Bezárom az ablakot.
A televízió, rádió hangtalanul is
Üvölt.
Földhöz vágom őket, rugdosom,
Taposom az alkatrészeket.
Lecibálom a falvédőket.
Hímzett terítő sír szomorú könnyeket.
Vad dühvel tépem darabokra.
A lámpákat székkel verem le.
A szekrény következik, hullik darabokra.
Az asztalt az ajtóhoz vágom,
Mindkettő törik.
Roppanásuk robbanás.
A konyhából mindent kidobálok,
Halkan sóhajt a konyhaszekrény.
Halkan nyikkan egyet, s hátára fekszik.
Olvadnak a gondolatok!
A munka el van végezve. De mégse!
Fogok egy széklábat,
Teljes erőből belevágom a tükörbe.
Így már igen!
Kezem-arcom vérzik,
Kéjesen mosom magam véremben.
Most már semmi sem számít.
Elmegyek!
Füst és por leszek.
Ne emlékezzetek!
Mert a gondolat nektek szól,
Nem nekem,
Hisz csak éltem,
Csak létezem.