Belém szakadt sóhajok,
ki nem mondott mondatok,
és a vágy sírjába száll.
Fejfát emel fölé a múlt,
rág, tép, szakít vadul,
fájdalmában csak némán kiált.
Mit ér a test, ha a lélek szenved,
s lassan elsorvad az is.
Mert átok a szerelem, még ha tudjuk is.
Rohanó időben a szétfoszló álmok,
kiáltanak, becsukja kapuját a menny,
és a pokol tüzében is fázom.
Léptem hangtalan, csak a szív dobban,
zakatol, mint öreg vonat, magányosan fut,
de állomásra soha nem jut.
Útja a végtelenbe vész el,
a csillagtalan égre festett,
átvirrasztott, magányos éjjel.
…és könnybe fullad a versnek vége,
megremeg a toll, a papíron kusza betűk
dőlnek, mint jegenyesor, ha vihar tépte.
Csak most érzem, a lélek mily gyenge,
átfolyik rajta a könny és fáj,
megreped, mint kiszáradt, felperzselt táj.
Sivár, puszta és fénytelen,
az élet zokog, sötétség borul rá,
a holnap mosolyára hiába vár.
Csak most érzem, hogy nem érzek semmit,
sziklába zárt a magány, s talán,
ezer év után gyémánttá sűrít az idő.