Az éjszaka hangvillája szomorúan csendül,
Örömdal benne már régen nem rezdül.
Emlék-mécses lángja öleli életem,
Mint holdvilág fonja csipkébe a végtelent.
Óvó tested melegét többé nem vágyhatom,
Áldott perceinket a sors-könyvébe zárom.
Érzem gyengédséged, rám simuló két kezed,
Viaszfehér arccal a messzeségbe veszek.
Gyűrűimet tenyérpárnám mélyére markolom,
Andalító suttogásod még beragyogja álmom.
A gyötrelmes fájdalom rubin-vércseppeket reszket,
Üldözött vagyok, nélküled száműzöttje a Földnek.