Talán még mindig az álmokat kergetem, mikben vakon hittem.
Pedig már a folyó sem mesél, az ég sem égszínkék,
a madarak éneke is elmaradni kél.
Csend van, szinte kihalt minden, csak a szívem dobbanása hallatszik még serényen.
Miért kell, hogy éljen?
Miért kell, hogy érezzen?
Nyomorúságos magány telepedett a tájra
szinte nyomasztó a kitörni készülő fájdalom,
mi nagyon nagyot szökken titkon.
S mik álmok voltak egykoron, elvesztek a homályba jól tudom,
és a köddel együtt nyomom vész,
mert elragad a bánatos vész.