A természet búcsút int a nyárnak,
fák között hűs pára zarándokol,
az idő évenként új tűzzel támad,
testünkbe ég, mint erős ősi bor.
Ősz sóhaja, lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat,
hová lett szerelmek üdesége,
szemek fénye, érzés áradat.
Vágyaimat fukarabbúl méred,
álmom ül lustálkodó éjeken,
nem szárnyalok most az őszi fényben,
mint hajnal-piros tavasz reggelen.
Aranyba fordult fák lombja hallgat,
falevelet hord, suttog a liget,
messze szállnak apró madár-falvak,
nem intenek már vissza senkinek.
Remete szél óvatosan, lassan
hajlik az égő csipkebokorra
avart tapos útkarnyarulatban,
lombot szór az útszéli harasztra.
S míg bandukolva ellep a sötét,
hátam mögött száraz ágak törnek,
elfeledett szép emlékeimért,
könyörgök még a párolgó földnek.