Titokban, lopva, csendben nézlek én,
És mondanék valamit, de szólni nem tudok
A szívem rozsdás vasmarok szorítja
Összeszorult torokkal némán zokogok
Könyörögjek ki tőled egy kedves szót?
Vagy menyek el csendesen lehajtott fejjel
Sirassam el azt, mi sosem volt?
Fel sem nézve lesütött, könnyes szemmel
Sírjam el mérhetetlen reménytelenségem
Nem szégyellve hulló könnyeim?
De nem sírok, nem én, azért sem!
Hisz sírnak eleget gyatra verseim
Szívtelen lettem, azt hiszem
Hiszen kitépték, milyen lehetnék más
Szívtelen bitang vagyok, beismerem,
És nem is nehéz e szörnyű vallomás
Rég kitépték már a szívet belőlem
Kitépték és eldobták jó messzire
Nem kell egy halott szív senkinek
De ha nincs szívem, mi fáj ennyire?
Vagy talán visszanőtt, mint egy daganat?
Mi gyötri s megöli a szenvedő beteget
Csak azért, hogy legyen mit kitépni újra?
Kitépni s eldobni, mint a szemetet
Reménykedjek, hátha valaki rátalál?
Rátalál, és nem rúg bele egy nagyot
Hanem lassan gyengéden felveszi
Mint egy haldokló halvány csillagot
Nem lenne az sem jó, mert újra feléledne,
Megint szeretni próbálna, megint összetörne,
Újra meghalna, de előbb sokat szenvedne
Ezért inkább halott marad. Jó lesz így, kitépve!