A néma csend elhaló hangja,
A jég alól fény után kutatva,
Múltját a tó medrébe marja.
Vajon a mélyben élhet még rózsa?
A rideg felszín sűrű árnyéka alatt,
A mélységet szemlélve megcsillan,
Ahogy rejtett szenvedélyéből bimbó fakad.
A feledés homályába merülve hívogat!
A dermedt víztől többé lelkem sem riad,
S hánykolódva merül szívembe a tudat,
Talán meglelhetem a leívelő hidat.
Felfedezhetem gyötrő kínodat, titkodat.
Lelassult életem áramlása. Itt a pillanat!?
Melyben a fény már megtörve szűrődik át,
S dermedt hűvös öleli vérem útját.
Megérthetem végre a szirmok vágyát.
E rózsából hiányzik a ragyogás,
S mégis körbelengi valami varázs.
Vörös árnyalatát az idő koptatta,
Halvány nyomát a mélység megóvta,
S amíg lélegzi oszladozó fény szálát,
Feltárja gyengéd, kedves báját.
Mielőtt szívem végleg megfagyna,
Reményt lehelnék a megfakult szirmokra.
Kinyújtom hát karom, hogy vérem vigaszával,
Újraszínezzem a sorvadt álmok csokrát.
De kezem a jégbe ütközik, nem érlek el!
Tán csak illúzió volt, hogy létezel?