Fakó levelek búcsúznak a nyártól,
Aszalt-hörögve hullanak a fákról.
Titokban örökzöldek kuncognak rajtuk,
Ha leszáll az éj, s fent a Hold, halljuk.
Eső csobban a járdán, a kutya didereg,
Elmúltak a negyven fokok, bőröm bizsereg.
Bogarak bújnak, csiga kucorog házában,
Madár dacol a széllel, hervadó virágok ágyában.
Hűvös tónak vizén, sajtot formáz a Hold,
Gyilkos hullámok közt, elmosódott, sárga folt.
Az aranyhal elmerült, kívánságot próbál,
Lyukas hálójában a pók, lábakat lóbál.
Sárba tipor négy láb, vaspatkós nyihaha,
Feslett levelek zihálnak még a viharba.
Szőlőfürtök tömegsírjában nyög egyet a Nap,
Dugó cuppan a palackból, s a bor szerepet kap.
Sugárfénye régi önmagával találkozik,
Megkóstoljuk, ízleljük, a nyárban mi lakozik.
Ó bor, mosoly, melegség, bódulattal bíró hatalom,
Mi szunnyad még benned, tudni akarom.
Ősz a nyár haláltusája, pusztul a télbe temetve,
Nem fáj, hisz’, szalonnádat sütögeted nevetve.
Emlékezni a szédületes nyárra, a tavaszra várva,
Hogy majd vacogva ülsz a szánkón sálba, nagykabátba.