Ezerarcú Ősz, palettádról egy szín hibádzik,
A nyárnak vibráló azúrkékje, odafentről hiányzik.
Kurta napjaid sötétjében a csillagok is hullanak,
Nem kell hogy szólj, hogy az emberek tüzet gyújtsanak.
Vörösre festetted immár a lenyugvó felhős eget,
S, kiengedted palackjából a kavargó hűvös szelet.
Gesztenyefák közt susog, közönnyel veri az ágról,
Bronzlevelek libegnek, hangtalan tűnnek el a mából.
A dió, a mandula, a mogyoró is fűbe harapott,
Össze kell szedni mind, amit a mókus otthagyott.
Piros, sárga, zöld alma had, pince polcán csücsül,
Odakinn a világ szépen, lassan, álomba merül.
A szőlő most must, abroncsos hordókban érlelik,
A napsugár ízét a gazdák, jövőre aranyszínbe mérhetik.
Tökformák vigyorognak a tornácon, a góré tele tengerivel,
Malacot, tehenet, s lovat etetünk széna ízű reggelivel.
Odalenn, a földszínű kelyhekben alszanak a magvak,
Égi cseppek ölelik majd, hogy nyíljanak a tavasznak.
S meglehet, hogy ezer arcod elkergetni nem lehet,
Mint öntudatra ébredt szalmabáb, csak kémlelem a kék eget.