Mikor itt az idő, s a halál eljegyez.
Érzem hűvös csókját, az ajkamon megpihen.
Már nem félek tőle, megyek lassan vele!
Hagyom, hogy vezessen vakon, lépkedek.
A sötétben biztosan halad; meg -meg áll, hátra néz,
Megkínzott testem elhagyom, s megyek a nirvána felé.
Ne sírjatok értem; hisz a nap is ragyog!
Eső áztatja a földet, s a szél fallevelet hord!
A madarak trilláznak, a természet él!
A levél ma fölre hull, de később életre kél.
Az ezüstös hold fénye ugyanúgy ragyog,
Az éj sötétkékjében, csillagom felragyog!
Egy viharos reggel, földi porhüvelyem
Vidd a hegytetőre, s add át szélnek!
Szabadon szárnyaljak, a földdel lélegezzek!
Esővel öntözzek, új életre keljek!
Mikor esténként a kék égre nézel,
Csillagom ott ragyog, fénye ölel téged!
Mikor könny csordul bánatos arcodon,
A széllel rohanok, rögtön felszárítom.
Látod kedves! Ne sírj! Most csak mosolyogj!
Nem hagytalak én el! Mindenütt ott vagyok!
Hajnalban az első sugárral érkezem,
Átölellek téged szívem melegével!
Mikor bánatos vagy, könnyeket ontok.
S vigaszul neked szivárványt bontok!
Halk dalt dúdolok a fák levelével,
Hisz benned élek, a szeretet fényével