Halott fákban perceg a szú, erdő csendjében zizzennek a falevelek,
Ösvényen tarka szőnyegek, talpam alatt nyögnek, amikor lépkedek.
A kökénygolyóbisok sötétkéken tűnnek elő, madárbegyek örvendeznek,
S, a harkályok még most is kopácsolnak, odvas fa doktorává lesznek.
A keresztútnál összehajolnak a fák, kupola plafonja rám borul,
Fénysugár kopogtat, nem ereszti át, csalódva mond le róla, s bealkonyul.
Makk potyog a szelíd szélben, utoljára üveggolyókon estem el,
Derekam roppant, bokámmal semmi baj, lelkem Istenhez esdekel.
Jaj, hintaszékem, kandallóm otthon vár, vacsora az asztalon,
A tévében meccs, még öt kilométer, hazaérek ma vajon?
Bandukolok tovább, majd egy padon mélázok, mint ha megállt volna az idő,
Rozoga és festetlen, azt hiszem mára elég volt az erdei ízelítő.
Puha párnára hajtotta fejét a Nap, ragyog a Hold, csillagos az ég,
Kandallóban ropog a fa, osztja meg velünk vánkos melegét.
Párom olajos két keze alatt, ó, jaj, roppant ismét a derekam,
Most már semmi baj, az ágyban üdvözítőn, megadom magam.
Kiterülten, szuszogva szememre álomport hint az éjszaka sötétje,
S megálmodom az erdő csendjét, a makkot kivéve.