Szeretnék örökké az álmaimban élni,
nem pedig a valóság viharától félni,
öröm Nap ragyogna a zord felhőkön át,
könny-gyöngye mosná le a világ fájdalmát.
De az álom sem szép. Inkább fekete átok.
Csalfa angyalok, már nem figyelek rátok.
Hisz kígyó nyelvetek, ostor csapása,
lázadna a lélek, már minden hiába.
Hazug-álnok szavak keserű mérge csepeg,
foszlanak a képek, mint ködben a hegyek,
nem látni tisztán, a Nap feketén izzik,
rohanok a lejtőn, egyenest a sírig.
Mert, kivert kutya most a lélek,
nyüszítve bújik vackába, és félek.
Félek a vihartól, mert széttépi az álmot,
leveszi magának az ördög most a vámot.
Tűz-lángja kacag, pokol kapujába csábít,
megyek utána, már semmi sem számít,
szikla lett a szív, nem érez semmi jót,
süket lett a fül, nem hallja az igaz szót.
Hol éljem világom? Ha az álmom is becsap.
Mint veszett állat, lelkembe harap,
vértenger háborog a holnap szavára,
megbomlik az elme, ha nem vigyázz magára.
Hol éljek ezután? Ki vigyázza léptem?
Ki fogja kezemet? Ki harcol majd értem?
Talán senki. Hisz nem nyúl felém kéz sem,
amelyik nyúl, az letaszít a mélybe.
Rút valóság, most álmaimat mérgezi,
hogy akarom e őket, már senki sem kérdezi.
Láncra fűz az idő, egy örök igába,
menekülnék szívesen, de minden hiába.
Már nem lázad, szurokba ragadt lelkem,
erőt csak a csillagok tüzében leltem,
mert az éjszaka lett, hűséges társam,
meg a Hold, kinek kertjében jártam.
Virágot szedtem, ezüst virágot,
beterítettem vele az egész világot,
mert álmomba szeretnék örökké élni,
még élni és a valót sem félni.