Adam Zagajewski: Eső Párizs felett (műfordításnak indult, parafrázis lett belőle)
Ötödik emeleten, szobám ablakából
látom, a zápor szürke fátyol Párizs felett;
fakó függönybe vonja a házak tetejét.
150 éve halt meg Chopin, ilyentájt októberben,
itt, a Vendome téren. Ma a Vendome tér -
hihetetlen, oly’ tiszta, ragyog a gazdagság
gyémántfénye - csillaga, híre már annyira más.
A Pére Lachause-ben a látogató mily’ kevés –
Van hálás szív, mely esőben egy sírt felkeres?
Ha halovány a szeretet, a hiány sorvad,
(halkul hangja, s tűnik a holt kedves emléke).
Csak a csigák vonszolják magukat a sárban
ide-oda, kutatva az utat a fényre.
Előttem a kompjúter-vezérelt, modern város;
repülőgép-anyahajóként küzd vergődve
lelkek ezrével, mint’ befagyott tengeren át.
Nem villámlik, nem dörög, de csend sincs; csak esik.
És lám, mily gyorsan oszlik, vonul el a felhő;
elbújik a félénk angyal, hattyúvá válik,
majd imához térdepel, mint szerzetes barát,
végül fehér lobogóként lengeti a szél.
Ami elmúlik bennünk titok; csendes, diszkrét,
halk. Így van ez. Néma, mi születik,
észrevétlen. Csupán a semmi sír.