Zsófia ligetében jártam...
(nyugdíjba vonuló kedves barátomnak!)
Zsófia meseszép ligetében jártam
ahol a levelek csak halkan zizegnek.
Tisztavízű csermely csöndes sodrásában
medre kavicságyán smaragdok nevetnek.
Költözőmadarak maradnak itt végleg,
fiókák csicsegnek teli beggyel álmot.
Hogy erre a helyre építenek fészket,
amelyre az idő nyugalmat varázsolt.
Leültem egy padra pázsitja közepén,
az őszülő tölgyek koronája alatt.
Ezerszínű lombját jó kedvvel néztem én
mint a patakban játszó kis aranyhalat.
Ez a kis aranyhal, parkjának dísze volt,
Mindenki csodálta, mindenki szerette.
Kérhették bármire, - aranyszíve szólt:
- Megteszem ha tudom. - És követte tette.
Zsófia ligetében énekelt, egy tó,
lüktető malmocska őrölt ott serényen.
Piros lapátjain csillogott minden szó,
dallama engem is elbűvölt egészen!
Jó volt megismerni ezt a békés tájat
hol törékeny álmok szinezik a rétet,
tarka nefelejcsek lágy illata árad,
s magához öleli azt ki idetéved.
Magához öleli a megfáradt vándort,
sóval és kenyérrel engedi útjára.
Lelke kosarából szór egy kis csillámport,
mert Zsóka ligete a szeretet vára.