Ismét láttalak, szemem szemedben legelt,
És testeden, szívem mohón, ezerrel tekert,
Te többször visszanéztél, bájosan mosolyogtál,
Lényed hang-húrjaival, újra elvarázsoltál.
Csak játszol, dalolva kacérkodsz velem,
Miközben érted döglik az értelmem.
A szó oly felesleges, megöli a bájt,
S amikor otthagytál, a levegő fagyottan állt,
Még is olyan vagy, mint egy forró sütemény,
Zabálni való édes, mámoros költemény.
Csípőd táncolva ring, izgatón hívogatsz,
Mmm…, néha nem találok rá szavakat.
De csak gyötörj, rabolgass szívemből többet,
Ritkán látlak, érted belülről ontok könnyet,
Bókok közt az enyémet tán’ észre sem veszed,
Sem a szívemen tátongó hatalmas sebet.
Ám, napról napra, titkos szerelmesed leszek,
Ketyerémre belőled, egy pici tapaszt teszek.
Még is fáj, mar, szúr, éget, tép és karcol,
Legalább velem álmodj olykor, amikor alszol,
Álmaimban ismét láttalak égi színpadon,
Gyógyírt énekeltél milliónyi fényes csillagon,
Hangoddal takaróztam be akkor éjjel,
Egy kitárt szárnyú, Angyali teremtménnyel.