Odakint tél, s én ülök a szobámban,
Ábrándozva, bóbiskolva, boldogan.
A Nap rám kacsint szenderegve,
Ahogy a távolba révedek elmerengve.
A múltamon tűnődök, honnan indultam,
S, hogy eddigi utamon hová jutottam.
Olykor támasz voltam, öleltem, szerettem,
Mindent megtettem, mi jót csak tehettem.
Nem egyszer csaltam, loptam, s néha hazudtam,
Volt, hogy Angyal szárnyakat csonkítottam.
És mikor nap végén rám borult az este,
Rémálmom hangját az éjszaka eltemette.
S ha valaki meghallotta, hogy sikoltottam,
Ellöktem, óbégattam, s félve elfutottam.
Egy csodás reggelen aztán felébredtem,
Gyönyörű hangok suttogtak kedvesen.
És tudtam az Élet odakint várja,
Hogy számtalan csodáját végre elém tárja.
Rám várt, ragyogón, hát nem ellenkeztem,
Kezem, újra vezető kezébe tettem.
S most a távolba révedek elmerengve,
Majd a Holdra kacsintok szenderegve.
Odakint tél, s én ülök a szobámban
Odakint tél, de bennem örökké nyár van…