Most harminc könnycsepp csordul a szívre,
minden évért egy. Igaz álmok ragyognak benne,
vetít a lélekre tiszta képeket.
Mert minden év egy gyöngyszem, egy gyertya lángja,
hol fényesen ragyog, hol halványan, szürkén pislákol,
de bennünk hordja tüzét, a szeretet parazsát.
Én nem kívántam soha mást, csak szemedbe nézni,
kezedet fogni, ha rám szakadt a magány.
Mosoly- gyűrte ráncaid csodálni, nap sugarában,
szőkén játszó hajadba túrni, foglalni imába,
hogy vagy nekem, mint lágy szellő csókja.
Hosszú ez az út, fáj minden göröngye,
de kettőnknek fáj és így könnyebb, bármi jöjjön is,
ha ég zengene, vihar verne, még akkor is.
Hisz volt minden, napfény, kacagás,
de néha beborult az ég, mint ostor csapása
fájtak a szavak. De a vihar hamar csendesült ott,
mert az ész a szívre hallgatott, csillag-mosolyával
az éj beborított. Szemérmesen elfordult a Hold,
felhővel takarta szemét, ahogy a csókom a tiéd,
s öled fórt, kéjtől izzott, izzadt testünkre rajzolt
gyönyört a szerelem.
Harminc év, millió csók, megannyi ölelés,
könnyek után, mindig a nevetés,
mert vagy nekem, s én vagyok neked.
Ha kegyes az ég és megadja még, azt a másik harmincat,
te anyó leszel, én apó, unokák vesznek körül,
lármás lesz a ház és mindenki örül.
Fehér hajadat simítja majd remegő kezem,
talán botra támaszkodva megyünk egymás felé,
de a mosoly majd ott játszik arcodon,
csillog fátylas tekinteted és megölellek,
úgy mint akkor, régen, Biatorbágy kék ege alatt.
Mert ott talált ránk a szerelem, mint május nyíló virága.
Azóta nem hervad ez a virág, bár néha lekókad,
de mindig kivirul újra, s ha majd a lélek
a csillagok között, s a porhüvely a földbe lesz,
majd nyílik sírunk felett, piros rózsa dobogó szívében,
még akkor is, ott, neked és nekem.