A szürkület bágyadtan piheg a ma derekán,
A dércsípte tájra ólomkarokat nyújt.
Mámor-ittas árnyak pőrén keringnek az éjben,
Ablakok résein leselkedik a maró múlt.
Asztalom tetején hóka gyertyaláng füstje száll,
Pusztulást, s bú-göröngyöket vonszol.
Arcomba denevér-fekete füstkarika rebben,
sötét bűnöket kegyetlenül, csontig bele karmol.
Kábulat, lázas delirium, mi magáévá tesz,
Egy angyal leesik a Földre, nagyot koppan..
Megfékezhetetlen erői vonzzák gyönge testem,
Szén-szemei tüze elemészti, kire csak rápillant.
Aurája a szivárvány színeiben pompáz,
Életem legyilkolt csíráin ülök egymagam.
Kopott tógájából egy papirost húz elő,
Ő az egyetlen, ki tudja merre tart utam..
2009. október 10.