Állok és bámulok csodálkozó szemekkel,
mert tér és idő közé zárni nem tudlak.
Így inkább magamba zárlak.
Kiolvaslak mindenből, mindenkiből,
kicsiből, nagyból, vadból, szelídből.
Térdre rogyóból,
zsibbadó ajakból,
repülő verébből.
Tehetetlen sorsokból,
ezernyi veszélyből,
ami magába rántja
a lelkeket.
És habzsolja azt
mi emberré tesz.
Mert hiányod is
rád mutat.
Nincs nélküled értelme:
a jónak,
a szónak.
A végtelenbe
lebegő végesnek.
Az egész
másodperc mutatón
függő
életnek.