Ballag a nap, álmos, fáradt,
visszatekint pislant párat,
árnyékba borítva, az elpihenő tájat.
Mára ennyi, az éji pók sző takarót,
elringató, átölelő álomhálót.
Jönnek majd kedves csillagok,
apró neszek, halk sóhajok,
átkarolva szeretgetnek,
cirógatnak, becézgetnek.
Szerelmes csalogány, alkonyban dalolva,
fekete rigóval hangversenyt ad lopva.
Túlcsordúló szívvel lehet csak hallani,
az érzelmeknek hangját,
s szerelmet vallani.
Jön az éj sötétje, puha bársonyával,
simogatón lép szobádba, szinte félve,
szívem halk dobbanással.
Takaród sarkára óvatosan ülve, álmodat vigyázza,
szíved szavát, türelemmel várja.
Szép arcod figyelve, hajadat simítja,
kezedet csókolja s könnyel beborítja.
Mire reggel lesz hűlt helye, csak az érzés marad,
hogy itt járt valaki, könnyes a kezed, a hajad.
Eltűnt mert rejtőzik, fél a Nemtől,
hát lopva szeret és segítséget kap az esttől.