P02 - HÍVÁS ÉS HIVATÁS
Írta: nappalyazatosz Dátum: Október 28 2009 18:45:23
H
Belenyugodni a megváltoztathatatlanba? Elfogadni, lázadozni vagy segíteni? Ahhoz, hogy belépj ebbe a világba, valami óvilági értékkel kell, hogy rendelkezzél!
Teljes hír
HÍVÁS ÉS HIVATÁS
Belenyugodni a megváltoztathatatlanba? Elfogadni, lázadozni vagy segíteni? Ahhoz, hogy belépj ebbe a világba, valami óvilági értékkel kell, hogy rendelkezzél!
Mitől is ez a körülményes megfogalmazás? Mitől? Mitől leszel olyan, amilyennek lenni - amilyennek talán ma senki nem akar lenni?
Lenni? Maga a létezés, és ha ez a létezés észrevétlen, ha ez csupán a jelenlét valakinél, akinek egyetlen reménye a távozás?
Az ember, az agg, a nagy Magány személyesen, csak létezett, és csomagolt. Összecsomagolta létezése hordalékát. Angolul írta, a nagy egyházalapítónak, levelezett szent Pállal, aki a leveleit már megírta és most kapott választ. Ott ült az ágya szélén az Apostolfejedelem, nem a torzó, amely a római polgárnak kijáró nemes halál után a porba zuhant. Nem a fej, amelyben a szeme ismét elvakult a túlvilág látványától, mint, ama legendás damaszkuszi úton, ahol lesújtott rá az, akit üldözött és beemelte utóéletébe.
Angolul írt, persze nem azért, mert azt hitte, az Apostol nem ért magyarul. Angolul írt, mert a haza több mint fél évszázada lemondott róla. Körülötte mindenki angolul beszélt, intézte az ügyeit, élte az életét. És ez az angol nyelv, amerikai angol volt. Ő igazán tudja, Európa miben különbözik. Hiába mondott volna le az örökségről, mégsem tudott, egyetlen darabot a megtartott, az identitás tudatát.
Az út vége felé mégis haza vágyott. Idegenben egy vándorra talált, egy társra, egy könyvre, hátrahagyott levelekre. Post restante!
Mint, amikor a vak újra látni kezdett, vagy egy régi postahivatal nyitott volna ki a kedvéért, ahol nagyapja, az egykori kispap, átadna egy köteg elsárgult levelet? Képeslapot Rómából, vagy akár Damaszkuszból. Sorok, amelyek üdvözlettel kezdődnek. Amelyeket távollévő féltő gondja késztet papírra vetni. Mindnyájan a címzettjei vagyunk. Lehet, hogy egyedül ő talált rá az eldugott, néptelen postahivatalra?
Mindnyájan - mindnyájan? - egy damaszkuszi útra kell, induljunk, mindnyájan? Üldözzük? Üldözzük a vakszerencsét, azokat, akik mást akarnak, az érvényesülést vagy magát az eszmét? Megyünk a magunk útján akár a kocsmába, a szenvedélybe, a vágyba, a jólétbe - vagy a nyomorba és az önfeláldozásba?
Kilencven év, vagy tizenöt, ilyenkor, utólag, egyre megy. Forradalom vagy a történelem szeszélye? Egy család, mely akár lassan kihalt volna, ha ága-boga nem lett volna az elmúlt másfél évszázadban. Ahol a háborúk minden bimbót letörnek, de a bokor a tövéről, a sarjairól mégis kihajt, ahogy a fű és a bozót a tűzvész után megújul. A forradalom benne zajlott volna le, amikor nem akart érintkezni a körülötte változó világgal? A négy fal és a legszerényebb testi szükségletei a vegetatív létezésnek - és a fej, az agy, a tudat.
Honnan jöhet a késztetés, hogy a tudat kétezer évet utazzon az időben, ahová a látogató már nem tudná követni? Ezért nem fogad látogatót. Az igazi forradalom vérben tisztul és a vér förtelme okozza a bukását. A vér, amely megromlik a kövezeten, a vesztőhelyen, az agyakban. A vér, amely hivatkozási alap a gyilkosok és a haszonélvezők számára, a harc az örökségért. Amikor a haszon reményében rehabilitálják a forradalom eszméjét, hogy előhúzzák, mint útravalót a tarisznyából. És lakmározzanak.
A legcsendesebb forradalom, a szó és az önzetlen cselekedett forradalma végső soron vért és könnyet arat. Az ember egyszerűen nem tudja elviselni a csendes jószándékot. Az ember, aki a versengést öncéllá tette, messze túllépve az önfenntartás egészséges ösztönét. Aki a kalandot, magáért a kalandért, a hatalmat, magáért a hatalomért éli meg.
Az élet véges a végtelenben, felfogni a saját életünk végét éppolyan kevéssé tudjuk, mint a világmindenség kiterjedését. Amíg mindennek a végét, a határait, a kiterjedését keressük, a saját személyes életünkkel szemben elfogultak vagyunk.
Egy asszony lép be a szobába, az életenergia, a hosszú élet és a folytatás jelképe. A folytonos újrakezdés, a táplálék vagy a tiszta ruha. Már régen nem a reprodukció és az örömszerzés jelképe az asszony. Az asszony maga az életben maradás megtestesült alapelve. Az ágy körül a betegszoba, a kert, amelynek kapuján már csak akkor lép ki, ha viszik, ilyen asszonyokkal van kikövezve. A kő, amelyre lép, asszony, mert biztosítja az egyensúlyt, az asszony a bot, a mankó, a járókeret - és a mindennapi kenyér! Szó szerint értsd, a táplálék, amely testben tartja a tudatot, amely visszatartja a lelket, amely erőt ad a levelezéshez.
Hogy mit válaszolt szent Pál? Hite szerint az agg megtudja vagy megtudta? Hiszen, ha kilép a vegetatív testi létezésből, senki nem veszi észre. A külvilág számára annyira sem létezik, mint a Bastille vagy a Ljubjanka foglyai.
Mert ő önmagát zárta, belülről és kilincset sem hagyott a befalazott ajtón. Csak az asszony léphet be, mintegy a falon áthatolva.
Az otthonba - naiv és eufemisztikus kifejezés az élve temetésre - a kerti sövény, a rendezett virágágyások között vezet az út. Meredeken szakad le a Dunára a kettészelt hegylánc. És ahogy a folyó vájja, mállasztja, mélyíti a medrét, úgy mélyül el a magány.
A magány, amelyben árvíz sem teszi zavarossá a gondolatok üledékét, rétegezetten lerakódnak, ahogy az élet folyama egyre csendesebben leapad, míg a zátonyok a testben felhalmozódnak. Ha a test sivataga kiszárad és fűcsomók belülről szúrják a gyomrot, az epét - már nem vár újabb áradásra. Az esők még könnyek formájában sem jönnek elő, mert ki könnyezné meg az embert, aki szinte nem létezik. Pedig van valahol egy külvilág.
Van valahol egy külvilág, amely tudni sem akar róla. Van valahol egy külvilág, amelyről régóta nem akar tudni.
Itt bent mindenki teszi a dolgát. Az öregek kötelességszerűen múlnak, ez a dolguk! Múlnak, hogy helyet adjanak. Múlnak, hogy működjön a gépezet, amely a külvilág törvényei szerint profitot termel. Cselekvően, gondoskodást ígérve és meglapulva, mint a macska. Ragadozó ösztönével várja, hogy leszálljon egy madár a szépen karbantartott kert gyepére. Hogy felszedje az utolsó, a végzetes magot vagy gilisztát - azt, ami a madárnak táplálék és túlélés - de macskának a zsákmány kell, a szerzés öröme.
A mi madaraink az otthonban, már képtelenek saját fészket rakni, fiókát nevelni. Ha kitátják csőrüket etetéskor, reflexszerűen teszik. A túlélés ösztöne még lassú, remegő lánggal serceg. Ahogy az ételért nyúló kéz is remeg, már nem a félelemtől, a puszta létezéstől.
A szív, mint az óraszerkezet, amelynek rugóját időnként elfelejtik felhúzni, összevissza üt. Kiméri az időt? Vagy csak incselkedik. Tetteti, hogy az idő még létezik.
Az egyetlen pontos óramű az asszony, ha megcsikordul a kertkapu, ha kopog a kövezet, az asszony, mint a jelenlévő őserő megjelenik. Az asszony, aki a világban az élet jelképe. Az asszony, aki valaha a termékenység szimbóluma volt, az asszony, aki most már csak a változatos étel örömét hozza, a tiszta ruhát. Az emberi szót, aki a közelmúlt emlékeit felzavarja az állóvízben. A folyó, mint az örökkévalóság jelképe a kertek alatt folyik, szinte észrevétlen. Ha az ablak zárva, a kétezer év belül marad, a falakon és lelkeken belül.
A toll és a papír, a Könyv és a szemüveg. Mindez valami belvilág. Néha enni kell, hogy fájjon a gyomor, az epe. Néha enni kell, hogy az erő illúziója eltöltse a testet.
Egyet nem ért az asszony, hogy már nem ezért az illúzióért él!
Ha leesik a szemüveg, elgurul a toll, le nem hajol többé, ha elakad a lélegzet - legalább nem tud panaszkodni.
Igaz, nincs is kinek. Egyébként sem volt szándékában.
Csak meghalni észrevétlen.