Mécsem fénye
Írta: reitinger jolan Dátum: Október 29 2009 18:34:14
Gy
Rezeg a kanóc így ébreszt fel az,
zörgő levelekben énekel a csend,
égő mécsgyanta az ujjamra fagy,
Teljes hír
Közelg az éj és fény rebben a légben,
sárga lángja most éleszti az álmot,
a csendes mély imbolyogva rezzen,
s e fény testekből megannyi árnyt lop.
Rezeg a kanóc így ébreszt fel az,
zörgő levelekben énekel a csend,
égő mécsgyanta az ujjamra fagy,
cseppekben csúrgón kövekre reng.
Lassan térbe ölel vibráló tája,
úgy izzad a kéz és izzik a mély,
ott lenn megremeg visszatérők álma,
köröttem hűvös a kert, forró a lég.
Emlék ölel körbe, fújtatva gyújt,
s e roppant tükrön csordogál a múlt.
...
S míg az éj elmerülten szenderül,
állok, e tompa kis láng itt marad,
köröttem kövült mélység éveket szül,
s a lét ködébe fakót ásít, ragad.
Egy szempillantás s pillám hull le ott,
érintenélek csendben, halkan,
könnycseppet törlök mi becsapott,
de tovább görög a szempilla zajban.
S már arcom redős pórusain gurul,
zilál le-fel leheletem a térben,
és mint a szél a hegyormára hull,
valós léted ott leng a nincs kezében.
...
Nincs kezek elrejtenek és nincs módja,
hogy visszakapjam elhalt gyökerem,
ki most vén szemem elé fújja
lebegő éned, gyenge szöveted.
Így látlak özönlő pasztelekben,
vörös neszek, rőt színben tombolók,
sárgafátylas azúros hegyeken.
A fehér virágok ilyenkor oly harsogók.
Ruhám redőin át hullsz előttem,
haladok nem léted árnyain,
egy pillanat nekem az éj tengerében,
ahogy érintelek a szél-köd szárnyain.
Szaladnék a messzeség körébe,
hol vakká, süketté tesz a csönd,
oda a nem léted lengő ködébe,
ajtód elé, hol némaság kopog, az örök.