Álmomban messze jártam,
láttam a rég elfeledett
hűvös tornácot, virágoskertet.
éreztem az almáskertek illatát,
a Kossuth utca néma csöndjét,
a csengeri emberek mosolyát.
A kora reggel különös varázsát,
mikor útnak indulnak az emberek,
ki-ki teszi a dolgát.
Nagyanyám hozza a friss tejet,
illata valósággal megbabonáz.
Látom a tisztaszoba sötétjét,
különös, titokzatos varázsát,
mikornéha-néha beosontam.
Érzem nagyanyám főztjének illatát,
még most is, évtizedek
távlatából - kétezer kilométerre...
A szlőlugassal benőtt tornác
gondolataim, elmélkedéseim színhelye.
Még most is érzem számban
a szőlő ízét - másutt nem terem ilyen.
Látom a hazatérő teheneket.
Nagyanyám készülődik, - sajtár,
köcsögök sorakoznak az asztalon.
Lassan csönd honol a csengeri tájra,
elfáradt ember, állat.
Csönd van, béke van, valóság
volt, - s álom lett minden.
Szép, régi gyerekkori valóság.
Most fájó, - kegyetlen emlék!