Ősz derekán, most a fákkal sírok én is.
Az elmúlás jut eszembe, de mégis,
olyan ez, mintha lelkem tépné egy vihar,
mintha a felhők villámló bottal vernék a földet
és leszakadni készülne hamar.
Mert nincs megújulás, nincsen új élet,
valami, ott legbelül, összetört ezernyi képet.
Talán a bánat, talán a fájdalom,
fülembe zsong a világ és hallgatom,
hogy jajong millió árva,
kire rárongyolódott szegényes ruhája.
Könny marta szemük vörösen lángol,
búcsút vesznek apától, anyától,
ki testvért, ki csak egy rokont gyászol.
Mert ma, szélesre tárja kapuját az idő,
a múlt a jelenbe ébred és a jövő tüzében ég el.
De ott az árva, ki teremtőt kérlel,
előbb csak halk imával, vérrel írt dalával,
könyörög megváltásé, de nem magának,
valaki másnak, anyának, apának,
kik már messze járnak, a végtelen kapujában állnak.
Megrogyott testben, most dadog a lélek,
szeretett küzd a gyűlölettel.
Vádak szakadnak fel, mint akit becsaptak,
búcsú nélkül mentek el és én hagytam.
Árva lett a tegnap, de még árvább kire nem emlékeznek,
lelke bolyong, csak teste pihen a fekete földben.
Kereszt a sírján rég elkorhadt, csak egy névtelen halom,
mit a gaz benőtt, szétporladt emléke idő előtt.
Emlékezni kell, még ha fáj is,
még ha sebeket tép akkor is.
Mert egyszer miránk is emlékezni fognak,
talán könnyet is ejtenek titokban,
talán szidnak, talán átkoznak, ki tudja.
Csak a könny, mi tiszta, ha megcsillan rajta a fény,
ha igaz bánat ül az arcokon, még holnap is
és emlékeznek, nem csak egy nap az évben,
nem csak akkor gyújtva gyertyát, hogy égjen.
A szívbe kell érezni és örökké emlékezni.