Mind itt vagyunk egy helyen,
Hideg márvány tépte, lágy selyem
A Holdunk, mi eltakar az éj elől.
Távlatok, tüzes madár a horizont felől
Kacsint, s szinte földbe döngöl szárnyával,
Vihart kelt, óceánt apaszd hangjával.
Varjú Ő, barázdába szorult test,
Por-totem, kényes est,
Mely beborít.
Vérem bíborítja rózsatövis,
Elbotol bennem, megkarcol Ő is.
Zárj ponchódba drága lélek,
Mert itt ragadok, félek!
Holt éjek raktára ragyog,
Ma nem ember, ma Krizantém vagyok.
Sírodra ülök, ott várom a végzeted,
Remélem, sosem érkezel.
Sokan vagyunk mind, itt egy helyen
Csak járunk egymáson, hű reggelen,
Mi sem kapunk szárnyra
S nincs más, csak az uralom árnya.
Az is gyönge már, hisz alig éltetjük,
Ő minket nem, mi Őt nem féltjük.
Bátran, olykor hangosan gyűlölünk,
De ha tombol, szűkölünk.
Hagyjuk, hogy üssön ostorral,
Én nem szállok szembe sorsommal.
Ostromló láthatár,
felhők ellen, oldalán a halál
Csuhája alól nevet,
Régen tudtam, de már kezdem feledni a neved.
Add hát fel te is,
Ne táncolj elmúlt évek tompa élein,
Járjon véred keringőt emlékem késein.
Rozsdás baldahin oltalmában nem pihentél,
Szinte gyönyörű volt, de Te kimentél.
Pizsamád fagyos zúzmarában csillogott,
Kértél: nézzem meg, de mire kiértem már nem volt ott.
Ilyen a tél, a hóvirág, a halálom,
De más az ősz, más az éjfél s a Karácsony.
Ünnep volt a hangod, a csillogás
Szemedben s a tőle áradó villogás.
Ünnep volt a csókod, s ha megtörtént volna,
Most ünnep lenne az együtt töltött közös éjszaka.
Szobádban jártam, meleg volt,
De a plüss-hajnal nem talált ott,
Csak a megágyazott, kora esti sarok,
Voltam eleget, tovább nem maradok.
Ha akarnád is, ne keress,
Hisz nem találsz!
Eltűntem, vagy tán csak
Hajnalban sírni vágytam nekidőlve egy fának.
S most mind itt vagyunk egy helyen,
Kelmék, por s eretlen
Karom gumiként lóg a semmibe.
Karton zárkám a csönd temeti be,
Mit látok elhiszem, hisz előttem van,
De ha hallanám, csak nevetnék,
Vanília-porba egy emléket temetnék,
Hogy őrizze az itt töltött napokat.
Inkább látnék itt hősöket, mint papokat,
Inkább hallgatnám az ordító magányt,
Mint az erőtlen úrból feltörő halált.
Vágyok fekélyt a falakba,
Dőljön romba, vagy dőljön a karomba!
Induljon újra bíbor folyadék útra vénámban,
Had ásítsam neved százfelé a fényárban.
Messze szállt mindenki, itt vagyok egymagam
Egy helyen, hol a halott föld nem kelti ki magvam.