Születtem, hogy megleljem a forrást,
Kerestem a teljesség otthonát,
Átölelt, mint Nap az égnek fodrát,
Követtem töretlen parázs-nyomát.
Magányom mi volt, csendes múlt idő,
-Magamra gondolok, oly régi mondás-,
Rólam sokat tudott, oly rejtező
Szavakat fonott, életem csokrát.
Volt egy-egy nap, mélyizzású szép nap,
Rejtek utamhoz szívér vezetett,
Magas fény mosott le régi fákat,
Lombjuk alól kibújva nyertem teret.
Gyümölcsöt adott e pár nap, érő
Kalászfüzért, terméséből magot,
Fénylő gyermekszemeket, igéző
Emléket, mi létükkel mondatott.
Elszakadva rögeszmés vágyamtól,
Úgy, mint ki tárgytól elidegenül,
Messze kerültem esztelen valómtól,
Mi mély énemmel már nem ízesül.
Ám létemből, mi érinthetetlen,
Amit se szó, se jel ki nem beszél,
Felvettem csendemet kifelémenetben,
Elértem hol az ész, s nem a vágy íze él.
Most csobogva hallgat, átjár mindenen,
Telíti napjaim lényembe ás,
Cseppje úgy hullik, mint szó a térben,
S gyűrűzik tovább, miként e tollvonás.