(Annókámnak)
Átsodor méla varázslat
szent magányodon.
És a behódolt alázat
a sarokba nyom.
Harcod feladod.
Magad megadod.
Hallom: hallgatsz,
így hát azt hiszem,
belém fáradsz,
tovább nem viszel.
Félve hívlak.
Nem faggatlak,
csak hallgatlak,
befogadlak.
Nem haragszom,
nem tehetem.
Lelkem harcol
dühöm ellen.
Hát sírunk
és nevetünk –
ez múltunk
és jelenünk.