A métely
Írta: reitinger jolan Dátum: November 05 2009 08:28:45
H
A Napot nézem. Korongját az égen,
lyukas felhő borús tükröt von elé lomhán,
s csak nyújtogatja csápjait ledéren,
körötte minden láthatatlanul botorkál.
Teljes hír
A Napot nézem. Korongját az égen,
lyukas felhő borús tükröt von elé lomhán,
s csak nyújtogatja csápjait ledéren,
körötte minden láthatatlanul botorkál.
Semmibe borzong most a táj, szakadék,
mit zuhatag kanyarít zátonyán.
Minden szó megfagy tollam hegyén,
ahogy mákonyt szór féreg áramán.
Miért is küszködjek szóhadakban,
miért is repítsem hosszú íveken,
amit ma agyamban összeraktam,
most egy pillantással szétverem.
A Napba lengő lassú óra báján
nem értem e férges vén morajt,
fröcsögve oson méregszárnyán,
de idevetek még tollammal pár robajt.
Ez a felhő majd eloson, mint szívemnek
dobbanása zeg-zúgos csöndeken,
firkálmányom kész, de kérdezem,
kinek kell itt e mérgezett tengeren.
Ijesztően ragyog az aranyfesték,
a naplemente varázsolja el,
s a mit magamból hirtelen rebegnék,
azt e Fény-Árnyék ködje borítja el.
Zubogva fúródik át az éteren,
tükrözve saját magát,
s mi megmarad, oly rút és éktelen,
élessé tágítva férgek mocsarát.
Tollam alatt sistereg papírnak lombja,
még messze száll, mint hajnali moraj,
és én, a tinta megvakult bolondja,
kiáltanék: Fényt, Értelmet sugallj !
De e métely nem törődik, játszik,
kaján vigyorral futkos esztelen,
s roppantva torzít, piszkítva mászik
tereken keresztül, botozva ütlegel.
Fáj ez itt. Bár lenne még képlet,
de harsognak a napok hangjai,
néhány perc e vadonban szétvet,
épülnek bennem szépségük romjai.
Elfogy a szó és lassan elfullad,
míg nappal van, csak addig fáj nekem,
az alkony árnyán tintám újra csurran,
de megköt, mert penész üt át a mételyen.