Eső-melle duzzad az erdő-rengeteg felett,
A régmúlt dalait susogják a lombok.
A tájat mélybíbor lombkorona borítja be,
Lágy ölében halhatatlan emlékeket hordoz.
Fekete rabszolgák énekét viszi a szél,
Hogyan élték mindennapjaik hajdanán.
Büszkeséggel telt, földszagú igájuk zenél,
Kemény munka boronája izzad homlokán.
Kisasszonyok cifra krinolinja csillan meg,
A delelő Nap cinkosan visszakacsint.
Tág hallban komornyikok várják a vendégeket,
A ház urának születésnapját ünneplik.
Sírig tartó szerelem-illata suhan át
A társaságot szomjúhozó tornácok között.
Kandallófüsttel felszálló, nyüszítő dúdolás..
Az ír örökség a túlvilágra költözött.
Valaha itt gazdag kúria, birtok állott,
Tara szépsége a szívekben máig kísért.
Földjéből sarjadt élet jelentette a világot,
Az óidő szikrája ma is örök lánggal ég.
Lábnyomok tűnnek fel a porhanyós homokban,
Ki hisz benne, érzi századok jelenlétét.
Hősként helyt állt háborúk viharában,
Csak egy korszak volt, melyet elfújt a szél...
Margaret Mitchell-Elfújta a szél című regénye nyomán
Ajánlom Scarlettnek és Mizsinek
2009. október 10.