Kátrány-leplével betakar az éj, karmolom a csöndet,
Megköveztétek, ki őrangyalként közénk tévedt.
Most betegség ezer kínja között, kiszolgáltatottan,
Párnádon könny-tengerben ázol.
Érted szívemből ezernyi bánatvirág sarjad,
Imáim szomorú sóhaja fájdalommal lobog.
Köpönyegforgatás, árulás tócsájába fullad az
álszent világ, csak vezekeljen izzó vastrónon,
ki önmagánál távolabb nem lát!
Zord lelketekből átkot szór a hajnali fény,
Nem láttátok meg ki felétek nyújtotta segítő kezét.
A szégyen és gyalázat tőletek messzire andalog,
Szenvedésre ítélt toprongyos szentek gyógyulatlan
sebeibe vájtok, s megteszitek újra..
Kút mélyére áspis grimaszszemek gurulnak,
orcátokra bárgyú harlekin-fintor ül ki-tettetett mosoly..
Bűneiteket magatokon cipelitek egy életen át.
Azt hiszitek, ti vagytok, kik hirdetitek az igét..
Hazugság, ez mind mit adni tudtok, gömbvillámként
csapnak a Földbe körmönfont gondolatok.
Feslett életetek holt zónák közt sorvad.
Tudjátok is mi az a becsület, mi az együttérzés?
Lételemetek elvenni mások személyiségjegyeit,
Bőrük alá ültetni saját éneteket.
Homokviharban levegőért kapkodó hontalanokból éltek.
Marionett bábuk lóbálják magukat a lét peremén.
Borzalmas ízt hagy számban a vasárnapi ebéd..
De majd ott, ahol bevégeztetik, a végső
Elszámolásnál, na ott majd elválik, mit érdemeltek..
2009. október 28.