Csak ülök én itt és hallgatom,
ahogy a szívem dobog.
Ülök és annyira boldog vagyok,
hogy újra él, ami megkopott.
Nyugalmas tétlenségben ülve
elfolyik mellettem az idő,
külvilágtól zárva, magamba merülve,
képzeletem álmokat sző.
Hallottam hangod és remegtem,
boldog zavarban égve,
ott álltunk, kezem a kezedben,
így lenne bár mindennek vége…!
De megszakadt a pillanat mégis,
elrepült a jelenet tova,
érdektelen lett a tiszta ég is,
így csak ülök és ábrándozom rólad…