Szűz lányokkal tele a rét,
S a szél kényeztetett gyermekként
Közeledik lopakodva.
Eperfa levelein kúszva-csúszva
A lányok epekedve hallgatták:
Istenem ! Hozd el nékünk
Azt kit szerethetünk, mondogatták.
Felrezzennek, ugrándoznak örömmel,
Vágyaikban izzanak, ajkuk vöröses,
Szemük csillog, imájukba foglalták,
De Ő, a kiválasztott ... szégyenlős, az áldását.
Kikacagják ravaszul a lányok,
Ám mégis titokban figyelik,
Lelkükben rúgkapál a szívük,
Lángjukat élteti, mert szeretik.
Otthonosan járkál e férfiú,
Fél füllel a lányokat hallgatva,
Búzakalászt morzsolt tenyerében,
Kényeztetve hátradőlt
Selymén a rétnek, figyelte őket,
Magának bátorságot adva.
Ahogy a lányokkal barátkozott,
Félénksége egyre távozott,
Eltűnt gyermekiessége, legénnyé kerekedett,
S a legkedvesebbet ő magához vonta,
Selymére csókot adott, ezt súgva:
Mily gyönyörű a szemed, akár a kék ibolya,
Mélysége, feneketlen tó ... tisztán lángoló.
Mellén pihent a lány. Hallgattak.
Forgott köröttük minden,
Suttogásba font szavaktól elkábultak.
Majd a huncut lány, lépésről lépésre tanította.
Simogatta, hosszú csókba forgatta.
A fiú azt hitte, nem szabad.
Látod, ha adni tudsz viszonzást kapsz,
Mióta világ a világ ez így igaz,
Mellein a gyöngyöket is csókolta,
S bár lehet szemtelen vagyok,
Nem igaz, csak magyar emberként imádok.
Hé, Ti, legények !
Mondjátok meg nekem,
Jól tettem e vagy tegyek úgy, mint a szél ...
Ki hajukon keresztül remél,
Még egy lány sem halt bele a csókba,
Istenítem őket, szélbe, Napba,
És várom, hogy legyen aratás,
S kit szeretek, az a lány ott legyen, nem más.