Még hozzád beszélek, de konok
ajkadon már nem pihen sugaram,
s ha félreérted, ami vagyok,
már nem játék a tévedéssel,
lelkem nem nyílik meg, nem akarom.
Még veled ébredek, de hideg
párnámon már meghalt az álom,
s ha imád páncélja rám borul,
már nem könyörgök léted talapzatán,
letört virág vagy megkopott oltáron.
Még léted színeit nyeli a hajnal,
de fényed belseje csak védtelen gödör,
s ha homályban keringve táncolsz,
már nem kúszok veled szédítő mélységbe,
hangod a csend ütemére verve gyötör.
Még megérint szavad, de ajkad
hullámán már nem ringatok reményt,
s ha nyugalmad medencéje kiszárad,
már nem töltöm szerelem illatával,
megölted bennem a sarjadó veteményt.