Kavicsok..
Köveket hordtam nagy halomba,
csiszolta őket az idő...
Kavicsoknak hittem ifjúkoromba',
pedig volt köztük fényes drágakő.
Sárral tapasztottam egyre csak egyre,
s gyűltek a kövek egy életen át,
lassan büszke lettem az épülő hegyre,
néztem a rubinttól csillogó csodát.
Zafírok, smaragdok szitálták fényem,
fürdőztek benne asszonyok lányok,
jáspisok ragyogtak sárgás fehéren,
és csak gyűltek, gyűltek a ritkaságok.
Aztán eljött a vég kék selyemfellegen,
megszűnt a világ. - úgy imádtam őt!
Ha átöleltem égtem, beleremegtem,
lába elé szórtam minden drágakőt.
Kérte a legszebbet, de porrá hullt a láva...
A szomorú esőben kiderült a titok.
Rácsaptam hát szívem vályogfalára,
- csak úgy hullottak a színes kavicsok.