Túllépnék a határon,
de valami visszaránt,
valami eszelős tekintet,
mely önmagam vagyok.
Megbontanám a gondolatot,
látni távlatát,
lemezteleníteném a szót,
mely mögött megbújok.
Feltörném a holnapot,
összezúznám az idő rácsát,
felnyitnám Pandora szelencéjét,
hogy megtudjam, mit akarok.
Felrepeszteném a burkot,
de rám tipor a valóság,
rám ül a csend súlya,
félek, összeroppanok.
Sötétben tévelyegnék,
hogy meglelhessem az ablakot,
s megérthessem, miért fontos,
ha mégis visszamászhatok.
Kergetném a csillag-rajt,
de homályban butulok,
önmagam bölcsessége gyötör,
meghalok, s feltámadok.