Elfeledett ösvények szuszogó fáin,
Vastag ágak kanyarognak,
Harmatcseppek egybe olvadoznak,
Szeretkeznek kesze-kusza indáin.
Idős tölgyek suttognak a csemetéknek,
Madarakról, szebb időkről,
A nyárról és a meztelen őszről,
Hallod kiáltását egy falevélnek.
Kidőlt rokonok felett sírva susognak,
Évgyűrűik a semmibe porladó,
Kerek arcú, jövőidő-mutató,
Itt még baglyok is huhognak.
Kéreg ránc-utakon bogárlábak járnak,
Rajtuk harkályok kopácsolnak,
Odúkban madarak tanyázgatnak,
Pókhálókba, póklábak várnak.
Emberek járnak a nagy réten,
Friss levegőt szívnak, mennek,
Néznek, ülnek, némán esznek,
Békesség ül szívükön, mint régen.
Hársfa ásít a Holt-Tisza partján,
Látják a kishidat, horgászok hadát,
A kilátót, s a víz tükrében az eget, magát,
Hanyatlik már a Nap, felhők karján.
Tóban csobban a ponty, harcsa vackol,
Nádasok közt vadkacsák, békák,
Siklókígyó kergeti táplálékát,
Csendesedik az erdő, szél se harcol.
Alszik lassan minden odafenn és idelenn,
Sűrű bokrokon kökény érik nesztelen,
Vadnyúl, fácán kuporog a szigeten,
Hold sétál tiszta tükrű vizeken.
A parkoló kiürült, a vendéglők bezártak,
Lámpás pislákol egy-két csónakban,
Remény a fák között, remény a holnapban,
S azokban, kik a Tőserdőben jártak.