Nézd a lángokat,
nézd ahogy felcsapnak!
Szinte izzóan tesznek magukévá, lassan forrongva, kifacsarva,
magukba taszítva, őrjöngő vágyat keltve, sikongatva nyúlnak égetően utánad,
mint ahogy te is nyúltál nemrég a kezeim után, s a szívemig hatottál.
Izzik a parázs, felcsapnak kérés nélkül a lángok,
A tűzbe dobott sok-sok papíros is megolvadni látszik, mintha csak megmunkálták volna alakjukat,
változtatva nyoma vész, kész akarva, dacosan, hirtelen.
S a szívembe nyilalló fájdalom is fel-feltámad, mint a kinti szél, ami rólad mesél.
Bár ne hallanám, és nem is érezném, hogy mit súgnak nekem…
Az eszemre hallgatva elégettem az összes levelet amit írtál,
Miket vagy ezerszer átrágtam, én volt kedvesem.
Még mindig szeretlek, ez az én vétkem.
Megmaradt szívem kis részébe titkon mélyen elzárlak,
gondolataimat másra terelem, hogy ne fájjon a felismerés,
már számomra nem létezel többé, és kész.