P18 - Küldetésem van!
Írta: nappalyazatosz Dátum: November 19 2009 05:26:48
H
Igazából nem tudom, mikor fogalmazódott meg bennem az elgondolás, hogy meg kellene váltanom a világot. Azt mindig is tudtam, hogy nekem valami különleges megbízatásom van ...
Teljes hír
Küldetésem van!
Igazából nem tudom, mikor fogalmazódott meg bennem az elgondolás, hogy meg kellene váltanom a világot. Azt mindig is tudtam, hogy nekem valami különleges megbízatásom van az emberek között, gyakorlatilag a keresztelésemtől fogva, amikor egy szerencsés véletlennek köszönhetően hat hónapos koromban a püspök keresztelt meg. Bár ezt csak jó néhány évvel később tudtam meg, gyerekkoromtól fogva döntő szerepet játszott az elhatározásaimban.
Segíteni szerettem volna – és szeretnék még mindig – az embereken, persze, a magam módján. Nem vagyok való környezetvédőnek vagy egy Greenpeace-tagnak – bár szeretem a természetet, időm legnagyobb részét inkább a lakásban töltöm, zenét hallgatva és beletemetkezve egy jó könyvbe. Nem lennék jó lelkész se, aki a híveit, mint a bárányokat, a helyes útra tereli – abból, amit eddig láttam, kissé szkeptikusan kezelem a vallást. És nem lennék jó önkéntes se – nem állna közel hozzám, ha mindenütt csak fájdalmat és halált kellene magam körül látnom.
Bár még csak tizenhat éves vagyok, sok mindenbe belekaptam, amivel kissé ismertebb lehetek, amivel kiállhatok az emberek elé, amivel megmutathatom nekik, hogy kitartó munkával mindent meg lehet valósítani – énekeltem, táncoltam, zongoráztam -, de végül valahogy mégis az írás mellett horgonyoztam le. Miért is? Én magam sem tudom igazán a választ. Édesanyám szerint mindig is kissé grafomániás voltam, manapság is több kéziratfüzet lapul a fiókjaim mélyén, bár már rég átszoktam a számítógépre, mivel az gyorsabb.
Gyakorlatilag azóta írok, hogy megtanultam a betűvetés mesterségét. Régebben – nyolc, tízéves koromban – főleg verseket írtam, amiket a legjobb barátaimnak dedikáltam, de aztán felfedeztem, könnyebb nekem, ha nem kell odafigyelnem a trocheusokra és az összecsengésre. A vers szebb, de… egy próza megalkotása kevesebb fáradsággal jár. A novelláimra, valamint a nemrég befejezett regényemre úgy tekintek, mint a gyerekeimre, akiket – akárcsak az igaziakat – egyszer szabadon engedünk a nagy világba, ahol gyakran már csak mint külső szemlélő, kísérjük figyelemmel az útjukat, néha egyengetve azt.
Értelmiségi családból származok, normál anyagi körülményben nőttem fel, de sosem voltam igazán elfogadva a többiek által – mint megfigyeltem, a művészekkel nem igazán tudnak mit kezdeni. Nekik és a világ többi emberének is meg akarom mutatni, hogy hiába bántanak és hiába próbálnak megtörni, felül lehet emelkedni a pitiáner, hétköznapi problémákon, hiszen bár sokan nem ismerik el, milyen értékeket képvisel, de a művészetekbe menekülni mindig is az egyik lehető legszentebb dolog lesz. Független attól, hogy műveled vagy csak a végeredménnyel találkozol.
A műveimben sosem azt tartottam a legfontosabbnak, hogy példát mutassak, vagy éppen statuáljak – elég szenvedést lát ma az ember a híradókban, amik tényleg megtörténtek, nem kell ezt még tetézni egy család tragédiájával is -, hanem azt, hogy szórakoztassak. Gyakran magam elé képzelem, ahogy az emberek egy hosszú, fárasztó este után a pislákoló lámpa fényénél felkucorodnak kedvenc karosszékükbe, és forró, gőzölgő teát kortyolgatva az én könyveim olvassák. Szép álom, gyakran álomba ringat, ha nem tudok elaludni.
Szeretném bebizonyítani, mennyit ér a művészet – hogy mennyit ér a modern művészet. Magyarországon sajnos sokan csak a klasszikusokat vallják irodalomnak. Sosem ágáltam ellenük, hiszen minden novellának, regénynek, versnek megvan a maga szépsége – ez viszont azt jelenti, hogy a huszonegyedik századnak is. Manapság szívesebben olvasunk krimiket, romantikus regényeket, amikben a legfőbb mondanivalót talán a „Ne kezdj ki a szomszédod feleségével” jelenti, de ez nem jelenti azt, hogy rosszabbak. Egyszerűen csak mások.
Szeretnék a műveimmel egy kis támaszt adni az embereknek, hogy megalapíthassák a saját birodalmukat, elmerülhessenek a saját világukban, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Egy jó könyvnél nincs nagyobb ajándék az emberiség számára, és ha valaki egyszer elmenekült Sohaországba, akkor ott teljesen elfelejtkezhet arról, ami valójában megtörtént, hiszen innen senki sem taszíthatja ki őket. Ez a saját kis menedékük, ahová bárhol és bármikor eljuthatnak, ahová akarnak.
Manapság a fiatalok aggasztóan keveset olvasnak, köszönhetően a tévének és az internetnek. Próbálok mindenki számára érdekfeszítő, néha kissé talán véres, misztikus, de az utolsó pillanatig izgalmas témákat megragadni, amik őket is lebilincselnék. Ilyen szempontból talán mégis hasonlítok kissé a lelkészekre, bár nem egyenesen mondom el nekik hitvallásom, hanem a szereplőim gondolatain keresztül.
Azt hiszem, soha olyan boldog nem lennék, mint akkor, ha végre azt látnám, hogy a könyv újra a legfőbb értékké vált az emberek életében, és szeretném, ha ebben – még ha csak egy kicsit is,de – nekem is lenne valamilyen szerepem.